RIEN

„Ha egyedülállóval találkozunk, mindegy, mit mond, de biztos, hogy nem azért van egyedül, mert élvezi a magányt, hanem mert már megpróbált beilleszkedni a világba, de az emberek újra meg újra kiábrándítják.” 
(Jodi Picoult: A nővérem húga)

Ez valóság?  Vagy ez csak egy utazás? A világ olyan, mint egy utazás, azt gondolod valóság, pedig csak egy utazás, és bármikor megváltoztathatjuk, mikor akarjuk. Az egész csak egy döntés - félelem és szeretet között.

Én…én légüres térbe kerültem. Nem látom az utat se előre, se hátra!

Csak két olyan kérdés van, ami miatt az emberek a világtörténelem során valaha is csatáztak. Az egyik: Mennyire szeretsz te engem? A másik: Ki itt a főnök? Minden más megoldható! - De az a kér kérdés a szerelemről és a hatalomról tönkretesz minket, kiforgat önmagunkból, fájdalmat okoz, háborúskodásba és szenvedésbe taszít!

A bölcs jógik szerint az emberi élet minden szenvedését - és minden örömét -  szavaink okozzák. Szavakat kreálunk, hogy leírjuk az élményeinket, aztán ezek a szavak maguk után húzzák a velük járó érzelmeket, amik ölebként rángatnak minket a pórázukon. A saját mantráink bűvöletébe esünk és ezeknek a kijelentéseknek saját magunkból állítunk emlékművet. A beszéd feladása egy kísérlet arra, hogy az ember megfossza a szavait a hatalmuktól, hogy levegőhöz jusson, és kivonja magát a fullasztó mantrák hatása alól.

Az élet, amit éltem, nem engedte, hogy, nem is tudom… hogy az legyek, aki szerintem vagyok. Még azt sem engedte, hogy rendesen kihúzzam magam. Olyan érzés volt, mintha egy alagútban gyalogolnék, amelyik egyre alacsonyabb meg egyre sötétebb, és aztán már víz is van benne, én meg egészen összegörnyedek, és hirtelen egy sziklafal van előttem, és az egyetlen szerszámom a tíz körmöm. És persze lehet, hogy mindenki így érzi, de ez nem ok arra, hogy belenyugodjon az ember.

Hosszú útlefelé

Si tu veux faire rire Dieu, dis-lui ce que tu vas faire.

…egyike az élet tökéletes pillanatainak, amelyeket mélyen magunkba kell szívni, amelyek minden apró cseppjét magunkba kell olvasztani, mert voltaképpen ez az, amiért élünk. Ha ez ember az örök boldogságra vár, akkor lemarad minden jóról, mert az élet értelme az ilyen pillanatokban rejlik.

Ha elszomorodom, ha tehetetlennek érzem magam, ha pillanatnyilag úgy érzem, hogy semmi nem lesz jobb, akkor sem veszíthetem el azt, ami életben tart: a reményt.

~Ebben a világban nem lehet élni, de nincs hová menni.~

~Minek félni a holnaptól, ha csak a mai nap van a hatalmunkban?~

Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen.

Gyerekként mindig azt szeretnénk, ha dolgok nem változnának. Ugyanazok a tanárok, ugyanaz a ház, ugyanazok a barátok. Persze minden megváltozik.

Ez is olyan, amit az emberek mondanak. Nem léphetsz tovább, míg nem  hagyod magad mögött a múltat. Az elengedés a könnyebb része, a továbblépés a nehéz. Szóval néha harcolunk ellene, próbáljuk megtartani a régi dolgokat. Habár a dolgok nem maradhatnak ugyanúgy. Egy határ után el kell engedned, tovább kell lépned. Mert nem számít mennyire fájdalmas, csak így nőhetünk fel.

Az élet ajándék! Fogadd el. Nem számít mennyire elcseszett, vagy fájdalmas. Néhány dolognak sorsszerűen kell megtörténnie, mert a sors így rendelte el.